Ajtót nyitni nem könnyű

Az légy aki vagy....


Nem is olyan könnyű magunkról beszélni. Azt mondani, ami igazán belülről jön. Gondolatot és érzést megosztani.

Nem is tudom, hágyszor ezer órája vagyok  hallgatója az éppen  velem szemben ülőnek. Néha kérdezek, és várom hogy válasz érkezzen.
Ebben a blogban szeretném  megosztani  azokat a gondolatokat, amelyek ébrednek bennem - a külvilág  hatására.
Végtelenül szerencsésnek és gazdagnak érzem magam, hiszen  nap-nap után építkezhetek mások tapasztalataiból. Alázatot érzek és tiszteletet, amikor teljesen ismeretlen emberek megosztják velem szomorúságukat, testi és lelki bajaikat. Megmutatják, hogyan viselik szemvedéseiket, kellemetlen érzéseiket, vállalják tévedéseiket. Megengedik hogy testükhöz érjek, fogdossam a fájó testrészüket, tűszúrással- kalapácsolással vizsgálódhassak belátásom szerint. Belevilágítok a szemébe és nem tudja, mit látok, mit keresek.
Ha azt mondom, vetkőzzön le, megteszi, majd öltözzön le, ide vagy oda üljön le,  majd menjen ki,  és jöjjön vissza amikor tanácsolom. Ellenőrzöm az életét a terápiával, beleavatkozom a lefekvési idejébe, gyógyszerrel zavarom a sexet, megfájdul a gyomra a gyógyító szerektől, tíz-tizenkét alkalommal egymás után kezelésre járatom, szinte két perc alatt eldöntöm, hogy fog élni a következő két hétben. Persze, persze, megbeszélést követően.....de minél gyakorlottabb vagyok, annál kevesebb megbeszélés kell, annál könnyebb elfogadtatni az alkalmasnak itélt kivizsgálási ritmust vagy kezelést. De akkor is beleavatkoztam az életébe.... Igaz, ajtót nyitott nekem, de előre nem tudta, mit vállal, ki vagyok én, és hogyan fogok bánni a titkaival, a bizalmával.

Felelősségteljes, szép hivatás. Hiányolom, hogy nem találtuk még ki azt, hogyan tudnánk visszajuttani valamit abból a sok bölcsességből, amit munkánk során kapunk másoktól. Ami leülepszik, kikristályosodik. Azt érzem, hogy nem csak bennünket illet, akik kapjuk, hanem valahogyan vissza kellene  adni belőle. De mi csak elnyeljük...és elég hamar meghalunk, hogy ez az egész elenyésszen...

És amikor itt állok hogy most én beszéljek a saját gondolataimról, érzéseimről, akkor azt látom hogy nem is olyan könnyű ez. Vagy nehezebb mint gondoltam. Mindjárt elterelődik a figyelem, általánosítás- moralizálás következik, majd kicsit ugyan adok de nem sokat....
Persze ezt természetesnek tartom valahol. Az orvosi munkában nem szoktuk meg hogy a mi saját személyünk, vágyakozásunk, érzéseink kerüljenek  előtérbe. Ezért aztán amikor keressük őket, nem is olyan könnyű megtalálni...erről a család tudna mesélni.....

Hogy őszinte legyek, leggyakrabban elfeledkezem magamról. Annyi sok érdekes, különös dolog történik másokkal. Ha reggelig sorolnák, én akkor sem unnám  - de az idő kereteket és határt szab szerencsére.

Tudod milyen ez a munka? Mintha egy időre egybekelnél valakivel: erős ráhangolódás, bizalom.... egymás tsztelete természetesen alapvető. És rendkívül hatékonyak akarunk lenni, hogy mihamarabb csökkenjen a fájdalom, elmúljon a veszély, megszünjön a bánat, stb. Mint egy jó párkapcsolat. És mindketten elégedettek és boldogok vagyunk, amikor véget ér.

Mert ilyen is ez a munka. A megszerzett boldogságot már nem együtt osztjuk meg. A mosolyoknak, a könnyedségnek már nem vagy a részese. Akkor találkozunk ismét, amikor a mosoly elmúlik....hát,igen...
És érdekes: ennek örülsz...ezúttal ez lesz az örömöd és a sikered.

Milyen érdekes, a szeretet-kapcsolatok  mennyire más dinamikával és céllal működnek....és mégis ugyanarról szólnak. Egymásról, egymásért.



Amiről én végülis írni szerettem volna: az az őszinte megosztás élménye és tisztelete.